Szakrális okokból is fontos az, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a focira.

A magas kultúra képviselői soha nem tudták elfogadni, hogy nem magasztos dolgok voltak kiemelkedő fontosságúak a történelemben, a hagyományokban. Pedig sokszor olyan események, mozzanatok formálták a világ képét, amit utólag szeretnének eltitkolni.

Nem csak királyi tróntermekben dőltek el dolgok, nem csak páncélos lovagok játszottak főszerepet, és bizony a spiritualitás helyszíne időnként nem egy templom volt. Sok régi dokumentumot tüntettek el, sok információt szeretnének agyonhallgatni, de az ősi tudás már csak olyan, hogy valamikor váratlan forrásból bugyog fel.

A fociról ma Magyarországon mindenkinek van ilyen-olyan véleménye. Lehet vizsgálni például az egészet gazdasági szempontból, mennyi pénzt költünk el rá. Tudjuk, nálunk és máshol is milliárdok forognak ebben a sportban. És persze van egy közeg, amiben lavírozók, ügyeskedők vannak, a mutatott teljesítményhez képest túlfizetett játékosok, illetve gyakran bukkannak fel a lelátókon agresszív, vagy egyszerűen csak mocskos szájú drukkerek.

Nem pont így képzelne el többségünk el egy áhítatos szertartást, ebben biztos vagyok! Pedig valamikor, több száz évvel ezelőtt a labdajáték szent dolog volt. A kínaiak egyik játékát tartják a labdajátékok ősének, azaz keletről indult útjára a foci- de bizony előfordulhat, hogy már akkor is a magyaroktól származott a sport! 

Arról szintén hallhattak többen, hogy Dél-Amerikában volt egy olyan játék, amit nagy ünnepeken űztek, ám kegyetlen szabályokkal: a vesztes csapat tagjait kivégezték. (Vajon nagyobb lenne a hajtás a magyar bajnokikon, ha megöléssel nem is, de fizikai számonkéréssel fenyegetnék a focistákat?)

Ám az alapvetően felvilágosult magyarok körében folyó játékos összecsapásoknál szó sem volt kivégzésekről. Ez egyfajta szertartás volt, ahol vallásos áhítat övezte a legjobb játékosokat. Már az őshazában is játszottak lószőrből készült labdákkal, aztán ahogy fejlődött a sport, a lótejből lepárolt rugalmas anyagokkal itatták át a labdákat, amitől az pattogósabb lett. Később a pitypang váladékát használták hozzá, ezzel a labdával vívták az ölre menő meccseket.

Része volt az eseményeknek az, hogy a csapatokat kísérő szurkolók a meccs előtt találkoztak, beszélgettek, és utána közösen ünnepelték a győzteseket. Az eredményekről készült statisztikákból jósoltak is, meglepően sokat árult el például a következő évben várható időjárásról, termésről. Az emberek úgy fogták fel, az istenek a gólokkal üzennek nekik, ezért volt hát verekedés helyett közös ünneplés és hálaima a meccsek végén. A szabályokról állítólag egy üzbegisztáni ortodox kolostorban felfedezett dokumentumban van leírás, amit részletesen még nem hoztak nyilvánosságra, de a lesszabály a hírek szerint csak kezdetleges formában szerepel benne.

Mivel minden falu környékén volt játéktér, a keresztény egyház azzal akarta kiszorítani az ősi játékot, hogy kötelezővé tették a templomok építését- mondani sem kell, a legnagyobb sík terület véletlenül pont a pályákkal esett egybe. A labdarúgást még így is szerették, ám ahogy egyre-másra bele akartak avatkozni hatalmasságok a sportba, úgy vesztette el az a népszerűségét. A földesurak pénzt adtak a legjobb játékosaiknak, sőt, csaltak is- amint ez kitudódott, az emberek hátat fordítottak a korábban szakrális dolognak tartott focitól. Azért az egykori történetírók megörökítették a szabályokat, így szivárgott át Nyugat-Európába, de ott már lekopott róla a magasztosabb réteg.

Sajnos hozzánk is már így került vissza, egyre inkább elüzletiesedve. Pedig ha azt szeretnénk, ismét ősi értelmét visszanyerve játszhassuk a focit, hagyományainkhoz méltóan csakis tisztán, csak az együttlét öröméért kéne játszani, és nem lenne szabad hagyni, hogy a pénz mocskolja be ezt a nemes sportot!

Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!