A valóságshow olyan műfaj, aminek szereplői csak átmenetileg válnak sztárrá. A televíziók számára csak ideig-óráig értékes karakterek pedig nehezen illeszkednek vissza a mindennapi életbe, így a tengerentúlon külön rehabilitációs programot kellett a számukra életre hívni.
Manapság szinte minden műsorba lehet reality-elemet főzni. Már az ismeretterjesztő programok egy része is egyfajta ötvözet, amiben hétköznapi emberek vitái kísérik a főtémát, szóljon akár favágókról, halászokról vagy másokról.
A kifejezetten összezárt átlagemberekről szóló műsorok pedig olyanokat tesznek átmenetileg ismertté, akik ezt a hirtelen jött népszerűséget nem tudják kezelni. Mind hallottunk már olyan esetekről, amikor az egykor ismert arc csődbe ment, alkoholista lett, kezelésre szorult, vagy ami még rosszabb, kiadott egy lemezt, mert olyan kényszerképzetei támadtak, hogy tehetséges zenész.
A valóságshow-szereplők szakszervezete ezért követelte, hogy a televíziós társaságok tegyenek valamit a lejárt szavatosságú szereplőkért. Sajnos jóval több olyan, valódi teljesítményt soha nem fel nem mutató celebecske van, mint ahányra igényt tartanak az egykori szereplőket újból felvonultató műsorokban, így a végképp elfeledetteknek más alternatívát kell kínálni.
A polgári képzettségüket tekintve nem különösebben iskolázottnak számító emberek, akik ráadásul azt hiszik, hogy meztelen zuhanyzásból illetve egy-egy viccesnek szánt beszólásból életük végéig megélhetnek, nem akarnak munkába állni és igazán igényt sem tartanak rájuk sehol. Mivel most már rengetegen vannak, segélyezésük túl nagy terhet róna a társadalomra, ezért a televízióknak kellett kitalálni egy sajátos programot számukra.
Az utókezelés szanatóriumhoz hasonló intézményben történik. Ám nem gyógyszert kapnak a beutaltak, hanem a felszerelt álkamerák előtt pózolhatnak, amennyit csak szeretnének. Orvosokra, ápolókra sincs szükség, helyettük rendezők, szerkesztők, asszisztensek vannak a kiöregedett reality-sztárok körül. Ők így ismét elemükben érzik magukat, életkedvük is visszatér.
A tévétársaságok természetesen nem szeretnének túl sokat költeni erre a programra, de ügyes módszert találtak ki arra, hogy önfenntartók legyenek az intézmények. Azzal veszik rá hasznos munkavégzésre a beutaltakat, hogy ez egy újfajta műsor, és az újra reflektorfénybe vágyó emberek akár a legnehezebb, legmegalázóbb melókat is bevállalják, csak hogy újból képernyőre kerüljenek. Az intézeteknek saját, belső használatra készült bulvármagazinja is van, amiben magukról olvashatnak a páciensek. Ezek szerkesztését is házon belül végzik, mert néhány egykori szereplő azt hiszi, helye van újságíróként a médiában, így boldogan dolgozik a magazinnak akár ingyen is.
A program kifejezetten sikeresnek mondható, hiszen az ilyen intézményekbe kerülők többé nem tesznek kárt magukban és másban. A baj csak az, hogy ez az illúzió abban sem segít, hogy visszavezesse őket a társadalomba, hiszen folyamatosan abban a hiszemben élnek, sikeres valóságshow-szereplők továbbra is. Ám amíg a munkaterápia révén megtermelik ellátásuk költségeit, addig tulajdonképpen mindenkinek megfelel ez az állapot.
Eleinte azt hitték, titkolni kell ennek a programnak a létét a hasonló műsorokba jelentkezők elől. De kiderült, sokan vannak, akik annak ellenére boldogan szerepelnek, hogy tudják, a valós ismertség csak rövid ideig tart, utána ebbe a hamis világba vezet az útjuk, és soha többé nem élhetnek normális életet...
Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!
