Ha valaki azt hiszi, kis szerencsével a szörny nyomára akadhat a skóciai tó mélyén, ki kell ábrándítsam: nincs ott semmiféle rémséges óriáslény.

A különféle mitikus, emberi szem által szinte soha nem látott szörnyek közös jellemzője az, hogy egészen régóta születnek róla beszámolók. A Loch Ness felszíne alatt rejtőző szörny, azaz Nessie érdekessége az, hogy ugyan volt egy-két korábbi említés a mély, hideg és sötét skóciai tavakban élő rémekről, de az ő legendája valójában a múlt század harmincas éveitől datálható!

A korábbi beszámolók, ha voltak is, szinte senkit nem érdekeltek.1933-ban röppent fel aztán a hír arról, hogy a tóban szörnyet láttak. A londoni George Spicer hatalmas, dinoszauruszokra emlékeztető állatot látott, aminek hosszú nyaka messze a tó felé emelkedett. 1934-ben pedig elkészült a szörny leghíresebb fotója, amit Robert Wilson készített.

1938-ban állítólag filmfelvétel is készült, de a többi hasonló filmhez hasonlóan a minőség csapnivaló. A szórványos észlelések után egy aránylag hitelesebbnek tűnő beszámolót tettek közzé C. B. Farreltől 1943-ból, aki állítása szerint szintén találkozott Nessie-vel. 1954-ben egy titokzatos szonárfelvételen láttak egy hatalmas állatot. 1972-ben újabb észlelésekről adtak hírt.

Loch Ness sok legendavadászt vonz, akik mind abban reménykednek, hogy egyszer nekik sikerül jó képet vagy videót csinálni a szörnyről. Ám hiába rostokolnak a nagy pillanatra várva rendszeresen a tó partján, egyelőre még egyetlen bizonyító erejű felvétel sem készült- és ez nem véletlen!

A tóban ugyanis nem él semmiféle mitikus lény. Azon sem kell csodálkozni, hogy a mindenféle legendának jó táptalajt adó skót vidéken a huszadik század előtt alig léteztek mesék a tavi szörnyről. Figyeljünk csak oda a részletekre! Az a bizonyos Wilson, aki 1934-ben a fotót készített, a brit hadsereg ezredese volt. Az 1943-as észlelő, Farrel a polgári védelemben teljesített szolgálatot.

Az évszámok szintén árulkodóak- a harmincas évek közepén már zajlott a háborúra felkészülés. A harmincas évek végén kitörés előtt állt a világégés. 1943-ban javában dolgoztak az új, titkos fegyvereken, és tervezték az európai partraszállást is. Az ötvenes években zajlottak a brit atomkísérletek. Skóciában igen fontos tengerészeti bázisai voltak a briteknek, mert védett öblöket és ritkán lakott környékeket is könnyen találtak.

Tökéletes figyelemelterelés volt tehát Nessie bedobása a köztudatba. Pont a jó pillanatban irányult figyelem a Loch Nessre, miközben máshol esetleg zajlottak a flottaösszevonások, titkos kísérletek. A Loch Striven volt például a helyszíne a második világháború egyik különleges bevetésén használt "gátromboló" bombák tesztjeinek.

A britek az ötvenes évek elejétől hajtottak végre kísérleti atomrobbantásokat Ausztráliában, no de mi van, ha egy másik skóciai tó, a Loch Nessnél is mélyebb Loch Morarban is teszteltek ezt-azt a hidegháború idején? Nem volt szükség a bámészkodókra, akik inkább mentek a nagy hírverést kapott Loch Nesshez.

Hogy beépített emberek voltak-e a beszámolókat közlők, netán a britek a harmincas évektől rendelkeztek azzal a technikával, hogy műszörnyekkel riogatták az embereket, szinte mindegy is. Több mint valószínű, hogy egészen másfélék a jelenleg a különféle helyeken valóban élő tengeri szörnyek. Az omahai tudományos akadémia kriptozoológia szakemberei az egykori dinoszauruszleletek és a ma élő krokodilok illetve tengeri kígyók iterációjával megalkották a valódi tengeri szörny modelljét, aminek a nyaka minden bizonnyal sokkal rövidebb a képeken láthatóaknál, és nem így úszik a vízben.

Manapság nem csak szonárral, fényképezőgéppel keresik a szörnyet, médiumok is próbálkoznak például hüllők testfrekvenciáját kimutató izotópkristályos ingával. Némelyikük a tó mélységére fogja a sikertelenséget, mások az idő hiányára. És persze akadnak olyan emberek, akik inkább hamisítanak valami átlátszó, rossz felbontású "bizonyítékot", csak hogy némi ismertségre tegyenek szert- ez pont egybevág a titkosszolgálatok szándékaival. Ilyen jó minőségű képek, a rengeteg expedíció és az egyre kifinomultabb eszközök ellenére is csak a grafikusoknak köszönhetően léteznek.

Szóval ha valami gyanúsan nagy figyelmet kapó sztorit hallunk Nessie-ről, kezdjünk el aggódni, hogy készülnek valamire Skóciában. De azt garantálom, hogy olyat sose fogunk olvasni, hogy kifogták, megvizsgálták és a nagyközönségnek is bemutatják a rejtélyes szörnyet.

Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!

A valóságshow olyan műfaj, aminek szereplői csak átmenetileg válnak sztárrá. A televíziók számára csak ideig-óráig értékes karakterek pedig nehezen illeszkednek vissza a mindennapi életbe, így a tengerentúlon külön rehabilitációs programot kellett a számukra életre hívni.

Manapság szinte minden műsorba lehet reality-elemet főzni. Már az ismeretterjesztő programok egy része is egyfajta ötvözet, amiben hétköznapi emberek vitái kísérik a főtémát, szóljon akár favágókról, halászokról vagy másokról.

A kifejezetten összezárt átlagemberekről szóló műsorok pedig olyanokat tesznek átmenetileg ismertté, akik ezt a hirtelen jött népszerűséget nem tudják kezelni. Mind hallottunk már olyan esetekről, amikor az egykor ismert arc csődbe ment, alkoholista lett, kezelésre szorult, vagy ami még rosszabb, kiadott egy lemezt, mert olyan kényszerképzetei támadtak, hogy tehetséges zenész.

A valóságshow-szereplők szakszervezete ezért követelte, hogy a televíziós társaságok tegyenek valamit a lejárt szavatosságú szereplőkért. Sajnos jóval több olyan, valódi teljesítményt soha nem fel nem mutató celebecske van, mint ahányra igényt tartanak az egykori szereplőket újból felvonultató műsorokban, így a végképp elfeledetteknek más alternatívát kell kínálni.

A polgári képzettségüket tekintve nem különösebben iskolázottnak számító emberek, akik ráadásul azt hiszik, hogy meztelen zuhanyzásból illetve egy-egy viccesnek szánt beszólásból életük végéig megélhetnek, nem akarnak munkába állni és igazán igényt sem tartanak rájuk sehol. Mivel most már rengetegen vannak, segélyezésük túl nagy terhet róna a társadalomra, ezért a televízióknak kellett kitalálni egy sajátos programot számukra.

Az utókezelés szanatóriumhoz hasonló intézményben történik. Ám nem gyógyszert kapnak a beutaltak, hanem a felszerelt álkamerák előtt pózolhatnak, amennyit csak szeretnének. Orvosokra, ápolókra sincs szükség, helyettük rendezők, szerkesztők, asszisztensek vannak a kiöregedett reality-sztárok körül. Ők így ismét elemükben érzik magukat, életkedvük is visszatér. 

A tévétársaságok természetesen nem szeretnének túl sokat költeni erre a programra, de ügyes módszert találtak ki arra, hogy önfenntartók legyenek az intézmények. Azzal veszik rá hasznos munkavégzésre a beutaltakat, hogy ez egy újfajta műsor, és az újra reflektorfénybe vágyó emberek akár a legnehezebb, legmegalázóbb melókat is bevállalják, csak hogy újból képernyőre kerüljenek. Az intézeteknek saját, belső használatra készült bulvármagazinja is van, amiben magukról olvashatnak a páciensek. Ezek szerkesztését is házon belül végzik, mert néhány egykori szereplő azt hiszi, helye van újságíróként a médiában, így boldogan dolgozik a magazinnak akár ingyen is.

A program kifejezetten sikeresnek mondható, hiszen az ilyen intézményekbe kerülők többé nem tesznek kárt magukban és másban. A baj csak az, hogy ez az illúzió abban sem segít, hogy visszavezesse őket a társadalomba, hiszen folyamatosan abban a hiszemben élnek, sikeres valóságshow-szereplők továbbra is. Ám amíg a munkaterápia révén megtermelik ellátásuk költségeit, addig tulajdonképpen mindenkinek megfelel ez az állapot. 

Eleinte azt hitték, titkolni kell ennek a programnak a létét a hasonló műsorokba jelentkezők elől. De kiderült, sokan vannak, akik annak ellenére boldogan szerepelnek, hogy tudják, a valós ismertség csak rövid ideig tart, utána ebbe a hamis világba vezet az útjuk, és soha többé nem élhetnek normális életet...

Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!

Sokak szerint a világ több pontján megtalálható ősi piramisok különleges energiagyűjtő komplexumok. Ám mi van akkor, ha nem csak a piramisok, hanem az ilyen formában kiásott gödrök is képesek az energiatárolásra?

Ezt a témát vetették fel a témában járatos pyrafizikusok. Végülis teljesen logikus az elképzelés, mert ha a négyzet alapú, egy pontban végződő alakzat a kulcs, akkor az lehet hatékony energiagyűjtő így is, úgy is.

Természetesen a hivatalos tudomány egyelőre a piramisok ilyen funkcióját sem ismeri el. Pedig elég egy mobiltelefon, aminek kijelzőjén látható, hogy ingadozik a térerő a piramisoktól bizonyos távolságra, és a falak meghatározott pontjain pedig kiugró változások tapasztalhatók. A föld alatti energiasávokat kimutatni képes parakristályok értő kezekben, ingára rögzítve szintén jelzik, a piramisok nem "csak" épületek.

Az, hogy most nem láthatók ezeken belül energiatermelő szerkezetek, különleges gépek, nem számít. Elég szétnézni a vastag falakkal körülvett kamrákban a piramisok mélyén, hogy el tudjuk képzelni az ókoriak által készített atommáglyákat, amelyeket aztán gondosan elrejtettek az annak használatára nem méltó utókor elől. Ne higgyük, hogy véletlen az, hogy még soha nem került sor kísérletre reaktorokkal a piramisok mélyén- legalábbis nyilvánosan biztosan nem! Sokan vannak, akiknek nem áll érdekében a könnyen, olcsón, mindenki számára elérhető energiatermelés elterjedése...

Szóval a titokzatos piramisokat csak maroknyian vizsgálják igazán értő módon, energiaáramlási szempontból. Az viszont egészen új elképzelés, hogy a negatív piramis, azaz a kiásott gödör is képes az energiahullámok koncentrációjára.

Erre sem nehéz bizonyítékot találni, akár otthoni körülmények között is. Elég kijelölni egy másfél méter oldalhosszúságú négyzetet, majd abból kiásni egy folyamatosan szűkülő alakot, tehát negatív piramist. Már munka közben érezni lehet, ahogy az ember kimelegszik, majd amikor elkészül a speciális alakú gödör, a közepére állva érezni lehet, ahogy az embert hullámszerűen járja át az energia.

Ha már kiássa az ember a gödröt, akkor pont annyi földet halmoz fel, amiből fel is építhető egy piramis. A pozitív és a negatív piramis határvonalán egyértelműen kimutatható a különleges energiakoncentráció, de a tudósok egy egészen döbbenetes felfedezést is tettek! Amennyiben a gödröt kiássuk, majd a földet visszatemetjük, így fejjel lefelé készítünk olyan piramist, ami pontosan beleillik a negatív piramisba, a hatás megsokszorozódik. Miután az ember több ilyen egymásba illő negatív piramist alkot a kertjében, feltétlenül érezni fogja, ahogy megváltozik a viszonya a hellyel kapcsolatban, először kifárad, de aztán mind energikusabbá válik.

Megfontolandó tehát, hogy az ember akár az egész kertjének földjét ilyen formában forgassa át, majd ültessen, kertészkedjen. A koncentrált energiának köszönhetően nagyszerű termés várható, ha a földbe forgatott piramisokba vetett növényeket megfelelően gondozza az ember. És az így kapott termények nem csak finomak, de energetizáló hatásúak is lesznek.

Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!

Kifejezetten eredményesnek mondható a televíziós jósok és távgyógyítók működése- az adóhivatal szerint.

A televízióban látható különféle lelkészek, mágusok, csodatevők és látnokok működését sok szempontból lehet elemezni. Egy dél-amerikai ország adóhivatala a saját szemszögéből vizsgálta ezek tevékenységét, és mivel értékelhető bevételre tesznek szert ezek az emberek, úgy ítélték meg, gazdasági szemszögből nézve munkájuk eredményes.

Tulajdonképpen minimális befektetéssel készülnek ezek a műsorok, ahol az emeltdíjas hívásoknak köszönhetően termelnek bevételt. Az, hogy nyereséges lehet a tévés jósok és gyógyítók működése, különösen annak fényében szép teljesítmény, hogy az ebben szereplő emberek képzettségükkel csak szerény fizetésre számíthatnának bárhol máshol. Némelyikük csak magukat nevezte ki csodatevőnek vagy lelkipásztornak, de azokért sem kapkodnának a versenyszférában, akik valami gyorstalpaló mágusképzést végeztek.

Az is érdekes, hogy a legtöbb szakmában vannak elvárások az azt űzőkkel szemben. Egy műszerész vagy akár egy orvos esetében elvárás az államilag elismert képzettség, emellett teljesítményüket is értékelik abból a szempontból, hogy az elvégzett munka megfelelt-e az elvárásoknak. Gondoljunk bele, milyen nevetségesnek tűnne, ha a villanyszerelő egy stúdióban ülve próbálná a munkáját elvégezni, miközben a kuncsaft pár száz kilométerre tőle telefonál!

Egy tévében bölcselkedő vagy onnan energiát küldő ember esetében valójában soha, senki nem ellenőrzi, hogy miféle papírok alapján tartja magát alkalmasnak erre a feladatra, és arról sincs semmiféle visszajelzés, hogy bárkin tudtak-e segíteni.

Nyilván az utánkövetés nehéz is lenne, ezekben a "szakmákban" senki nem rajong a teljesítményértékelésért. Sok esetben lehetetlen is, mert az, hogy valaki egy beszélgetés után "javulást érez" illetve "hasznát veszi" a jóslatnak, nem éppen egzakt megállapítás. Ellenőrzött vizsgálatokban viszont jellemzően nem vesznek részt a médiumok. Nyilvánvaló módon egy valóban eredményes gyógyító vagy látnok nem kellene, hogy emelt díjon betelefonálókra vadásszon, hiszen az egészségügyben vagy a tőzsdén óriási pénzeket kereshetne legálisan.

Az adóhivatal szerint mindez elfogadható, ha ezeket a műsorokat pusztán csak szórakoztatásként kezeljük. Véleményük szerint senki nem veheti komolyan, hogy valóban képesek súlyos betegségeket diagnosztizálni és kezelni telefonon keresztül, vagy hogy akadnak, akik belelátnak a jövőbe.

Amennyiben valaki mégis abban a hiszemben hívja őket, hogy valós segítséget kap a problémáira, az elsősorban a naiv betelefonáló hibája. A műsorok célja a szórakoztatás mellett elsősorban a bevételszerzés, hiszen ha nem így lenne, nem lenne szükség az emelt díjakra- aki ezt nem látja át, az elsősorban magát csapja be.

Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!

Meglehet, hogy keveset tudunk az ősember étkezéséről, és azt is rosszul?

Az Észak-Kaukázus tádzsik részén tártak fel perui régészek egy kőkori sírt, ahol egy meglepően jól lezárt kőedényre bukkantak, aminek két felét valami különleges anyaggal légmentesen ragasztották össze. A kifogástalanul simára csiszolt tárolóedényt először megröntgenezték, és ekkor további kis edényeket láttak benne.

Ezek után nyitották fel a nagyobb edényt, és váratlanul jó állapotban megmaradt ételeket találtak benne. Az egész olyan volt, mint egy őskori gourmet-étterem menüsora, változatos alapanyagokból, különféle módon elkészített ennivalók kerültek elő. Talán a klíma és a különösen jól sikerült lezárás maradt meg minden kiváló állapotban.

Az őskori emberek a jelek szerint sokféle húst, gabonát használtak fel főzéskor, és még a fűszerezésről sem feledkeztek el. Természetesen nem pont úgy készültek a fogások, mint manapság, de azért igyekeztek párhuzamokat találni a régészek. Így volt étel, amit a Wellington-bélszínhez hasonlítónak írtak le, egy édesség-féle pedig a tiramisut idézte. Az, hogy főleg vadásztak, nem jelenti azt, hogy ne lettek volna intelligens, kreatív emberek, akik a sok ezer év alatt a főzési technikán is képesek voltak fejleszteni.

A sírban a közösség legjobb szakácsa nyugodhatott, aki mellé egyfajta tiszteletadásként temethették a legjobb, általa kreált fogásokat. A paleo-séf mestermunkáit bizonyára szívesen megkóstolnák, ám azért nem olyan egyszerű hiteles őskori szakácskönyvet összeállítani, hiszen annyi a bizonytalan tényező.

Bármit is találnak ugyanis egy-egy őskori település feltárásakor, az egykori emberek kevésbé éltek pazarló életmódot, így valójában nagyon kevés kézzelfogható információnk van arról, pontosan milyen alapanyagokat, milyen arányban és milyen módon elkészítve ettek.

Így aztán egy őskori gourmet-menüsor sem mondhat el mindent arról a korszakról: a világ más és más sarkaiban máshogy éltek az emberek, és mások voltak az életkilátásaik is. A leegyszerűsített felfogás nem adhat teljes képet arról az egykori emberek életéről, főleg ha globális léptékben gondolkodunk. Ahogy most is számtalan módon táplálkoznak mindenfelé, ez jó eséllyel régen is így volt.

Aki nem hiszi, hogy csak vázlatos képünk van a 200 ezer vagy 10 ezer éve élt emberek mindennapjairól, az csak egyetlen dologba gondoljon bele: pontosan tudja, alig 150-200 éve a saját felmenői hogy éltek? Tudjuk-e, mit ettek nap mint nap (nem nagy vonalakban, hogy "kenyeret meg húst", hanem pontos alapanyagokat, arányokat és fogásokat tekintve!), tudjuk-e, melyik ük-ükszülőnk hány évet élt, milyen betegségekben szenvedett, vagy tisztában vagyunk-e vele, hány rokon halt meg már gyerekkorában?

Szóval lehetséges, hogy bizonyos több ezer éves kultúrák étkezési szokásaihoz közelebb áll az elit éttermek kínálata, mint a nyers gyökerek rágcsálása....

Amikor a nevedben közzéteszel valamit, az elsősorban nem a világról árul el sokat, hanem rólad. Megosztás tehát saját felelősségre!